Bár Szemere Gábor néven láttam meg a napvilágot úgy jó fél évszázaddal ezelőtt, van egy titkos nevem, mégpedig a Szerencsés. Ezt számtalan okból gondolom így és, most megpróbálom röviden összefoglalni, miért is.
Olyan korban és helyen (az alig 500 lelket számláló Gálocs városában) születtem, ahol jó és könnyű volt gyereknek lenni. Nagyon sokáig gondolhattam azt, hogy az emberek állatokat tenyésztenek és növényeket termesztenek (különben nyilván éhen halnának) és a gyerekek pedig gyerekkorukat élik és mindenbe belekóstolhatnak, amit a szüleik, nagyszüleik végeznek. Különben hogy is vehetnék át a teendőiket, ha eljön az ideje. Az emberek pedig, amikor csak szükséges, segítenek egymásnak. Bizony ám, a szomszédok, barátok, rokonok (szóval lényegében az egész faluközösség) közös munkája nekem nem a mesékből ismerős és bizony mondom, igen jó volt megtapasztalni.
Nálunk még az egész iskola (3 osztályban összesen úgy 15 gyerek) egy nagy osztályteremben tanult, úgyhogy minden szépen alaposan háromszor is megtanultunk. Közben jókat játszottunk az iskolaudvaron (az úgy 5-ötször-hatszot nagyobb volt, mit az óbudai iskoláé), műveltük az iskolakertet (sejtitek a méreteket), énekeltünk az iskola énekarában. Nem is írom tovább. Persze minden nap otthon ebédeltünk. Naná, hogy nehéz volt minket betegen otthon tartani.
Ahogy ezt kinőttem, mehettem a szomszéd faluba, mert ugye a nyolcadik osztályig csak illett eljutni. Később meg a közeli nagyváros (úgy 120 ezres), Ungvár egyetlen magyar iskolájába. Olyan jó kis csapatunk volt, hogy bár az utóbbi 34 esztendő alatt olyan kétezer kilométeres körzetben szóródtunk szét, lehetőség szerint rendszeresen összejárunk.
Aztán persze eljött a nagy döntések ideje, én pedig 4 osztálytársammal a fizika irányába navigáltam (mint említettem, jó kis csapat volt), ez is szerencsés választás, azt hiszem. Ráadásul csak a kedvenc folyónk, az Ung másik oldalára kellett átköltözni. Jó szórakozás volt és közben nem pusztultunk bele a tanulásba. Jó hosszú listát írhatnék a kedvenctanárainkról, többségük még a mai napig megismer (bár sajnos sokan már nincsenek közöttünk). Az is egy szerencsés döntés volt, hogy kollégista lettem, a mai napig azt gondolom, hogy csak ott lehet megtapasztalni, mi a diákélet. S bár kisváros ez a miénk, azért adódott ott mindenféle jó lehetőség, amit mi igyekeztünk maximálisan kihasználni. Tessék kapaszkodni, meg tudtunk élni az ösztöndíjunkból. Sőt, diákmunka is akadt rendszeresen (nem ám valami szórólapozásra tessenek ám gondolni, tisztességes szakma ez a fizikusoké). Én évekig tartottam karban és fejlesztgettem két laboratórium mérőműszereit, min a mai napig használom az ottani tapasztalatokat. A könyvtáram java részét ebben az időszakban szereztem be. Nem mondom, a polcok karbantartása okoz néha gondot, de eddig még mindig sikerült megoldani. Megint csak a szerencse.
Az első munkahelyem egy tervezőiroda volt, a kipufogógázok vegyi összetételének expressz elemzéséhez fejlesztettünk mérőműszereket. Sokat, nagyon sokat lehetett tanulni és én igyekeztem, amennyire tőlem tellett. Ritka segítőkész csapatunk volt. Ez a tervezőiroda ma már sajnos nem létezik, nem élte túl a rendszer- és országváltásokat.
Úgyhogy váltanom kellett, a kedvenc iskolám (az Ung partján) hívásának eleget téve a tanári pályára kerültem. Szerencsés váltás volt, mert valahogy olyan diákokkal kerültem kapcsolatba, akik végtelenül kíváncsiak voltak és nagyon sokat vártak el a tanáraiktól. Szóval lazsálásról szó se lehetett, mivel pedig közben folyamatosan foglalkoztam számítógépekkel is, a fizika és a matematika mellé ennek a tanítását is bevállaltam (ez akkor még így történt, a tanárképzés ezen a terülten csak valamivel később indult be). Szerencsés döntés volt, azt hiszem, ezen a téren történt a legnagyobb előrelépés az utóbbi negyed században. Szóval a tanulásról nem kellett leszokni.
Aztán bekövetkezett néhány nem túl pozitív változás (a kivétel, ami erősíti a szabályt), újból váltanom kellet (pontosabban én gondoltam, éreztem ezt így). Így kerültem az óbudai iskolába, ami megint csak szerencsés választás a részemről. Egész sor olyan dolgot tudnék mondani, amire az itteni diákok inspiráltak.
Bármerre is sodort az élet, mindenütt meglehetősen nagy önállóságot és az iskola (vagy a vállalat) részéről elég erős támogatást élveztem.
A gyerekeim már felnőttek, szétszóródtak. Mind az öt megtalálta a helyét, megtalálta a munkáját. Azt hiszem, ez a mai világban nem kis szerencse. S bár ahányan, annyifelé vannak, nagyon jól érezzük magunkat, amikor kisebb-nagyobb csoportokban sikerül összegyűlni.