Waldorf-diákból lettem Waldorf-tanár, persze egy közbeiktatott egyetemi kitérővel (angol-magyar szakos középiskolai tanárként diplomáztam 2017-ben). Mindeközben tanultam, tanulok a solymári Waldorf Pedagógiai Intézetben is.
Két fő tényező irányított erre az útra: az egyik, hogy szerettem volna a tartalmasan eltöltött diákévek után a „másik oldalról” is megismerkedni a Waldorffal, mögé látni annak, hogy miért az, és miért úgy történt az iskolában, ahogy. A másik: mindig csak olyan foglalkozást tudtam magamnak elképzelni, aminek a lehető legnagyobb távlatokban, lehető legtöbb síkon látom a valódi értelmét. Így tulajdonképpen adta magát a Waldorf-tanári pálya.
Tanárként, persze amellett, hogy szeretem a tárgyaimat és szívesen mélyülök el az épp tanított dolgokban, ezeket mégis elsősorban ürügynek látom: a lényeg számomra, hogy az épp tanított csoporttal illetve osztállyal együtt töltsük az időnket különféle helyzetekben, és persze beszélgessünk azokról a dolgokról amik őket foglalkoztatják illetve amiket az adott téma kínál.
Elég gyorsan megtalált az osztálykísérés feladata is. Az osztályomat 2018 szeptembere óta, tizedik osztály elejétől igyekszem kísérni – helyzettől függően utolérni, vagy éppen húzni előre. Sok minden mögöttünk van már, még több előttünk, előttük.
Amikor épp nem tanítok, akkor kirándulok, főzök, vagy éppen azon gondolkozom, hogy újra kéne kezdeni zenélni, rajzolni, esetleg igyekszem eldönteni, hogy melyik legyen a következő 1000-1500 darabos puzzle. Vagy az olvasásra váró könyvek sorát lapozgatom…